Amikor először találkoztam Anitával egy egyéni felmérés alkalmával, iszonyatos mélyrepülés eredményeként épp a padlóról kapartam össze magam több-kevesebb sikerrel.

Az addig megszokott (még ha nem irigylésre méltó) életemet darabokban láttam és igen, azon gondolkodtam, hogyan tudok a fiamra biztos jövőt hagyni. Anyagilag megvolt a megoldás, de lelkileg nyilván nem.

Szóval, több hetes vívódás, hullámzás, rendszertelen evés, átbőgött, átmulatott vagy éppen átagyalt napok/éjszakák, pótcselekvések után találkoztunk.

Akkor már tudtam, mi a célom, de azt nem, hogyan érjem el. Nem volt kisebb a cél, mint összerakni önmagam, stabillá válni, megélni és nem túlélni a napokat, szeretni élni és új életet kezdeni.

Az első alkalom az állapotfelmérés volt, amikor nyilván konstatáltam magamban, hogy én milyen szuper egészséges vagyok, egész jól étkezem, iszom nagyon sok vizet, eszem fehérjét és szedek vitamint is. Mit lehet ezen javítani?

Nos, elég sokat. Lecseréltük a vitaminokat olyanra, ami bennem is marad, nem csak átmegy rajtam.

Mivel volt még sok fehérjém, Anita nem erőltette a cserét (bár egy b@szki elhagyta a száját – szerintem ekkor zártam a szívembe), egyem csak nyugodtan.

A fehérjét kb. két – három hét után cseréltük le, pedig van még a másikból is. Ekkorra már beállt a rendszer az életemben: napi ötszöri étkezés, még több folyadék, kalóriára figyelni.

Először majdnem sírtam az éhségtől, pedig ugyanazt a mennyiséget ettem reggel a fehérjéből, mint a régiből. Dupláztunk. Egy hét után elhagytam a dupla adagot és minden ok.

A tréning. Első alkalommal csupa ismeretlen arc. Illetve dehogy, hisz Anitán kívül még egy ismerős, akivel egy másik tréningen már találkoztam. Mint a suliban, amikor az első nap belépsz. Ez tartott is vagy 10 percig, amíg el nem mesélte mindenki magáról, amit fontosnak (és elmondhatónak) gondolt, utána Anita nagyon ügyesen oldotta ezt a zavart.

Emlékszem, akkor még jókislány módjára mindenki nagyon jegyzetelt és nem nagyon beszélgettünk. Mára ez a két cselekvés igencsak megfordult.

Párt választottunk magunknak, a mi kis tamagocsinkat. Feladat volt, hogy minden héten 1x hívjuk fel egymást. Mivel egy nap múlva elment a hangom és majdnem egy hétig nem is igen volt, így mi messengeren toltuk.

A következő héten bevontuk a többieket is, lett egy „Ragyogó nő!” csoportunk és napi szintű kapcsolattartás.

Szeretem ezt a csapatot. Igazán, nagyon. Jó közöttük lenni, jó velük találkozni, beszélgetni.

Várni, hogy jelentkezzenek, hogy kivel mi történt. Tudni, hogy fog történni valami és izgulni értük. Dicsérni, biztatni egymást, kibillenteni a mélypontról a másikat vagy csak időben ott lenni, hogy ne is érjen el oda. Szeretni egymást, figyelni egymásra. Kicsit olyan ez, mint egy párkapcsolat.

Nagyon örülök, hogy ilyen jó csoportunk lett. Anita pedig egy igazi Tündér, aki még akkor sem akad ki látványosan, ha a teljes eltervezett menetrendet keresztülhúzzuk neki és egy merő nevetésbe fullad az egész este.

Sosem hagynék ki egy alkalmat sem. Ha három órán keresztül „csak” nevetünk, akkor is szuperül feltölt.

Az ötödik alkalmon vagyunk túl. A célom egy ponton változott. Az új életet nem új férfival akarom, hanem a régivel, jól.

Hogy ez visszalépés-e? Semmiképpen sem. Mondhatom, a célom többi részével szépen haladtam, de ezen a ponton mindig megakadtam és én mindig itt húztam le magam.

Mindenki mondta, hogy el kell engednem, nem érdemel meg, jobbat érdemlek… És ezt el is hittem ésszel. Csak szívvel épp az ellenkezőjét tudtam. Anitával egy egyéni théta alkalmával dolgoztunk ezen és – nevezhetném csodának is – szépen elindultunk egymás felé. Neki ideje van, nekem türelmem. Isteni!

Tudom, hogy ha nekiállok agyalni a jövőn, hogyan állítsam le magam és pörgessem be a jelent. Ez volt az egyik legfontosabb számomra: megélni a jelent. Jelentem, egyre jobban megy!

Nagyon kínlódtam a mozgás nem léte miatt, mégis kifogásokat gyártottam, hogy miért nem megyek mozogni.

Egyszer csak bekattant ez is és most már nem esik nehezemre elindulni futni. Nagyon fontos a mozgás. Sok bepörgést hoztam vissza már ezzel. Séta, túra, futás.

Szóval nem mondom, hogy már kész vagyok. De haladok, és nagyon jól érzem magam! Vannak kilengések, de egyre kisebb az amplitúdó. Legalábbis lefelé.

Azon gondolkodtam, kinek ajánlanám a Ragyogó Nőt. Azt hiszem, mindenkinek. Minden nőnek szüksége lenne heti három órára, amikor egy ilyen közösségben van.

Észrevétlenül fejlődik és önmagával tud foglalkozni. Kellene ilyen a pasiknak is. Nekik más okból. Jó lenne, ha levetnék a kemény pasi álarcot és befelé figyelnének kicsit. Jót tenne nekik és a kapcsolataiknak.

Szóval Anita, csinálj Ragyogó Férfit is!

Mit szeretnék másképp? Semmit. Illetve egyet: ha már olyan sokat dolgozol a ppt-kkel és mi meg végig sem hallgatjuk, átküldhetnéd nekünk őket, mert sok csudaokosságot írsz nekünk. És ez a három óra is elég kevés ám!